A provokatív cím után kicsit diplomatikusabb vélemény nyilvánítással folytatnám, annak ellenére, hogy elég érzékenyen érint a téma.

Harmincéves elmúltam, még nincsen gyerekem és a következő pár évben valószínű nem is lesz. Ezzel gyanítom nem vagyok egyedül, mégis a közvetlen környezetem ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy folyamatosan győzködjön, hogy legyen. Lényegében elvárás ez a korombeliek irányába, és már-már átfordul megbélyegzésbe. Hogy karrierista… hogy nincsen helyén az értékrendje… hogy nem látja mi az élet igazi értelme…

Úgy látom – és ezzel véletlenül sem szeretnék megbántani senkit – hogy azújdonsült anyukák a hirtelen boldogságukban a nem gyermekes társaikat elkezdik rábeszélni a gyermekvállalásra, abba bele sem gondolva, hogy valószínű oka van annak, hogy a másik még nem tart ott.

Mert mondjuk nincs még abban az életszakaszban az illető, nem tart ott a párkapcsolata, egészségügyi oka van, anyagi oka, vagy egyszerűen nem szeretne.

Személyes tapasztalat, hogy amikor szakmai vagy egyéb terveimről mesélek a családos ismerőseimnek megkapom azt a kérdést, hogy ezek egyfajta pótcselekvések amiért még nincsen gyermekem, hozzáfűzvehogy az anyaság az élet értelme. Ezt meglehetősen indiszkrétés beszűkült hozzáállásnak tartom.

Természetesen én is úgy gondolom, hogy egy nőnek az, hogy anya lesz valóban kiteljesíti az életét.Ugyanakkor – és ezzel lehet egyetérteni, vagy sem–  akkor van ideje a gyermekvállalásnak, ha az ember megérett rá. Amennyiben az egy felelősségteljes döntés, nem pedig egy társadalmi nyomás. Amikor tényleg érzi, hogy na most már jó anya leszek. Mert – és ez egyénenként változó –elértem az életben azokat a célokat, amiket szerettem volna…megéltem azokat az élményeket, amiket szerettem volna és lenyugodtam… megvan a párom, aki a gyermekem jó édesapja lesz…Összefoglalva, ha úgy érzem, hogy megvan a megfelelő indíttatás és élethelyzet ahhoz, hogy jó szülő legyek.

Nekem még nincs meg és pont.

Köszönöm a figyelmet!