Tamara dühösen dobta le az ágyra a mobilt. Ákosnak van képe azt írni miután egy hónapra eltűnt, hogy szívesen találkozna vele? Ez most komoly?! Felvette az ágyról a telefont és elkezdte írni. Szia, kedves Tőled, hogy egy hónap eltelte után eszedbe jutottam és újra találkoznál velem, de nekem már alábbhagyott az érdeklődésem. Minden jót. (küldés)

Elege volt már a kötelékfóbiás férfiakból. Pedig Ákos 42 éves. Az ember azt hinné, hogy ez a korosztály már érzelmileg érettebb és hajlandó egy normál kapcsolatra. De nem! Nincs igényük folyamatos kommunikációra és találkozásra. Eltünedeznek, az üzenetekre pár naponta válaszolnak, találkozni meg még ritkábban akarnak. Jobb bele sem gondolni, hogy egy esetleges együttélésre mennyit kellene várni… Ő már 35 éves, nincsen intimitás és kötődési problémákkal küzdő férfiakra se ideje, se energiája… Vicc….

Lehet be kellene adni a derekát és összejönni Istvánnal. Már fél éve próbálkozik, kedves, rendes, sőt még jóképű is, csak hát a kollégája… Áhh… fogta a telefonját írt neki. Szia, hogy vagy? (küldés)

István,mint kiderült tökéletes választásnak bizonyult. Viselkedésre teljesen ellentéte volt Ákosnak. Figyelmes volt és érdeklődő, kereste a társaságát, programokat tervezett vele. Ha rossz napja volt virágot hozott neki, hogy felvidítsa, munka után pedig nem egyszer vacsorával várta haza. Gördülékenyen ment minden, egy dolgot kivéve. Tamara azt figyelte meg, hogy folyamatosan keresi a kibúvókat a találkozások alól. Huzamosabb együtt töltött idő után azt érezte, hogy terhes számára a társasága. Sokszor alig várta, hogy külön legyenek. Egyszer egy kamu programot is kitalált, hogy kicsit egyedül lehessen.

Úgy döntött, hogy ha megy következő alkalommal a pszichoanalitikusához fel is veti a témát.

Eddig nem érezte szükségét, hogy párkapcsolatot is érintsenek, éppen itt az ideje.

Szeretett terápiára járni,mind a pszichoanalitikus személye, mind a szoba berendezése, a rengeteg festmény a falon, egyfajta nyugalmat árasztott, és ebben a biztonságos közegben nem ijedt meg saját gondolataitól és nem félt azokat kimondani.

Úgy gondolom - kezdte a fejtegetést -hogy az embernek kell, hogy legyen magánszférája. Minek annyit kommunikálni és minden nap beszélni, ha így is legalább heti háromszor találkozunk? Nincs is ennyi téma, amiről beszélhetnénk… Meg minek annyi program? Dolgozó nő vagyok, hétköznap minden egyes nap edzeni járok, és kétnaponta főzök is. Ez rengeteg időmet elveszi,egyszerűen elfáradok nap végére. Emellett elég fárasztó folyton programokra menni, vacsorázni, színházba, vagy moziba járni. Ráadásul már nálam hagyott egy fogkefét, egy tusfürdőt és egy alvós pólót is. A végén még képes és odaköltözik hozzám. Ez nekem túl gyors, minek siettetni a dolgokat!

Monet pipacsmezejében elmerülve Tamarára rátört a felismerés, hogy István igényeinek ő nem tud és nem is akar megfelelni. Így pedig ez nem fog működni köztük.

Miközben sokadszorra nézte a szoba falán lévő Monet replikát Tamara végül levonta a következtetést: „Az a baj vele, hogy megfojt, túl sokszor szeretne találkozni. Nekem nincs igényem a folyamatos kommunikációra és találkozásra. Szerintem ő már össze is költözne, én pedig arra még nem állok készen. Nem illünk össze, szerintem fogok találni olyat, akivel jobban passzolunk.”

Gondolatmenetét megszakította a pszichoterapeuta kérése: „A terápia elején említette, hogy egy korábbi randipartnerének Ákosnak, problémái voltak az elköteleződéssel. Kifejtené, hogy ez mit takart?”

Felfekszem a műtőasztalra, hagyom, hogy beszíjazzák a kezem-lábam. A fejem felett lévő lámpa kisüti a szemem. Éreztem magamat már komfortosabban is. Na jó, őszinte leszek magammal, félek. Sőt, úgy érzem magam, mint egy horrorfilmben. Folyik a könnyem. Várom, hogy felém tegyék az altatómaszkot és elsötétedjen minden.

Arra kelek, hogy szólongatnak és tolnak fel a kórházi szobámba. Feltesznek az ágyra.

Úgy öt perc múlva jön be az orvosom. Jól van? Persze, jól vagyok, én ne lennék jól?!

Ennek nagyon örül, csak pihenjek, négy óra múlva már jöhetnek értem.

Érzem, hogy megint elered a könnyem. Én egyedül megyek haza…

Egyedül…

Hiányzol. Mindent érzek… zavart, haragot, szomorúságot, de legfőképpen hiányt, és űrt.

Nem írsz. Nem írok.

Várom, hogy az idő jótékonyan megoldjon mindent. Megbocsássak, begyógyuljon a lelkem, felejtsek.

De még fáj… tehetetlenséget érzek, dühöt és haragot. És hogy hiányzol.

Várom, hogy hívj, hogy megkérdezd, hogy hogy vagyok. De nem hívsz.

Várom, hogy elmúljon az érzéstelenítő hatása és a fizikai fájdalom elnyomja a lelkem fájdalmát. De nem nyomja…

A provokatív cím után kicsit diplomatikusabb vélemény nyilvánítással folytatnám, annak ellenére, hogy elég érzékenyen érint a téma.

Harmincéves elmúltam, még nincsen gyerekem és a következő pár évben valószínű nem is lesz. Ezzel gyanítom nem vagyok egyedül, mégis a közvetlen környezetem ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy folyamatosan győzködjön, hogy legyen. Lényegében elvárás ez a korombeliek irányába, és már-már átfordul megbélyegzésbe. Hogy karrierista… hogy nincsen helyén az értékrendje… hogy nem látja mi az élet igazi értelme…

Úgy látom – és ezzel véletlenül sem szeretnék megbántani senkit – hogy azújdonsült anyukák a hirtelen boldogságukban a nem gyermekes társaikat elkezdik rábeszélni a gyermekvállalásra, abba bele sem gondolva, hogy valószínű oka van annak, hogy a másik még nem tart ott.

Mert mondjuk nincs még abban az életszakaszban az illető, nem tart ott a párkapcsolata, egészségügyi oka van, anyagi oka, vagy egyszerűen nem szeretne.

Személyes tapasztalat, hogy amikor szakmai vagy egyéb terveimről mesélek a családos ismerőseimnek megkapom azt a kérdést, hogy ezek egyfajta pótcselekvések amiért még nincsen gyermekem, hozzáfűzvehogy az anyaság az élet értelme. Ezt meglehetősen indiszkrétés beszűkült hozzáállásnak tartom.

Természetesen én is úgy gondolom, hogy egy nőnek az, hogy anya lesz valóban kiteljesíti az életét.Ugyanakkor – és ezzel lehet egyetérteni, vagy sem–  akkor van ideje a gyermekvállalásnak, ha az ember megérett rá. Amennyiben az egy felelősségteljes döntés, nem pedig egy társadalmi nyomás. Amikor tényleg érzi, hogy na most már jó anya leszek. Mert – és ez egyénenként változó –elértem az életben azokat a célokat, amiket szerettem volna…megéltem azokat az élményeket, amiket szerettem volna és lenyugodtam… megvan a párom, aki a gyermekem jó édesapja lesz…Összefoglalva, ha úgy érzem, hogy megvan a megfelelő indíttatás és élethelyzet ahhoz, hogy jó szülő legyek.

Nekem még nincs meg és pont.

Köszönöm a figyelmet!

(avagy, milyen érzés az, amikor az embert a legjobb barátja lopja meg

Másfél hónap telt el azóta, hogy küldött a barátnőd egy sms-t, hogy kiköltöztetek a lakásomból, amit tőlem béreltetek, majd letiltottál mindenhonnan, hogy ne érjelek el. Másfél hónap telt el azóta, hogy realizáltam, hogy azért tiltottál le, mert a lakásból elloptatok mindent… és másfél hónapja nem tudom ezt feldolgozni.

Lassan tizenkét éve ismerlek. A legjobb barátom voltál, a szerelmem, túlzás nélkül a másik felem. Ezek most nagyon közhelyes és romantikus jelzők, de teljesen komolyan gondoltam. A világ legszerencsésebb emberének tartottam magam, hogy volt egy ilyen ember mellettem, mint te. Akire túlzás nélkül mindig mindenben számíthattam. Mi ahol tudtuk segítettük és támogattuk egymást és a legjobbat hoztuk ki a másikból. Remek páros voltunk. Az egyetemen én nyüstöltelek, hogy tanulj, te pedig segítettél abban, hogy ne izguljak és görcsöljek rá mindenre.

Hat éve már nem alkotunk egy párt, de a barátság, az erős kötelék kettőnk között megmaradt. Soha nem felejtem el, hogy két éve mellém álltál és támogattál abban, hogy teljesen új életet kezdjek egy másik városban, holott neked ez nagyon fájt. Azt is elvállaltad, hogy beköltözöl a lakásomba és vigyázol rá. Pár hónapja kérted, hogy az új párod is hadd költözzön oda, amibe belementem. Csak találgatni tudok, hogy az új barátnő, vagy az időközben eldurvult életviteled változtatta meg úgy a személyiségedet, hogy eljutottál oda, hogy tőlem, a legjobb barátod lakásából mindent kilopj olyan szinten, hogy annak olyan tartozékait is leszereled - ami már a méltatlan kategória. A párodra nem kívánom hárítani a felelősséget, alapvetően ez a tiéd, hogy ezt megtetted velem. Sőt továbbmegyek, talán az én hibám, mert lehet, hogy olyan tulajdonságokkal is felruháztalak, amelyekkel te nem rendelkeztél, vagy jelenleg már nem rendelkezel. Elképzelhető, hogy egy részét, csak "beléd láttam", mert szerettelek. Arra is gondolok, hogy a jelenlegi életviteled, az esetlegesen kialakult függőséged már eluralkodott rajtad, és ennek következtében változott meg a viselkedésed, személyiséged negatív irányba.  Amennyiben az utóbbi igaz,  az okozhatott financiális problémákat, és azért lehetett szükséged a lakásom berendezési tárgyaira, tartozékaira. Különben nem távozik az ember az exe lakásából úgy, hogy ’urambocsá’  viszi magával a WC-ülőkét és a kefét is…, hanem tartással, úriemberként. Az utolsó verzióm az, hogy lehet, hogy megutáltál, mert időközben nekem is lett párom, és tudatosan le szeretted volna zárni a barátságunkat.

A kérdéseimre tőled választ valószínű már nem kapok, mert értelemszerűen én nem kereslek, te pedig szintén nem, hiszen félsz, hogy feljelentelek. Bevallom vacilláltam rajta elég erősen, de arra jutottam, hogy nem teszem meg. Nem, mert a történtek ellenére én nem tudnék neked ártani. Rengeteg mindenen keresztülmentünk és nem tudnám ezt megtenni. Továbbá, nem az én tisztem, hogy igazságot szolgáltassak. Azt majd fent megteszik helyettem. Amiben reménykedem, hogy egyszer majd megszólal a lelkiismereted és cipelni fogod azt a terhet, hogy egy olyan emberrel, aki mindig mindenben támogatott, ott volt melletted és szeretett, ezt tetted.

Sajnos ez az eset még egy dilemmát elindított bennem, miszerint, hogy ha benned csalódtam, ha téged ennyire félre tudtalak ismerni ugyan kiben bízhatok meg ezután?

Keresem az ok-okozatokat, a miérteket, próbálom levonni a konzekvenciát, hogy le tudjam zárni. Lezárni a barátságunkat, elgyászolni azt az embert, akit szerettem. Kitörölni a sok szép közös emléket és elfogadni a bennem keletkezett űrt.

Idilli képben tünteti fel magát és vázolja fel a kapcsolatot, figyelmes, simulékony, felkészül a leendő párja szokásaiból és feltérképezi annak gyengeségeit, hogy elérje a célját, a kontrollt.

Zsolt egy közösségi oldalon írt rám, kiderült, hogy korábban már látott egy eseményen, és a titkárnőjének fizetett, hogy nyomozza ki a nevemet. Megismerkedésünkkor egy depresszív, melankolikus időszakomat éltem az élet minden területén, ezért imponált, hogy mindig próbált felvidítani. Nagyon segítőkész volt, több vizsgámra is készültem akkoriban, és adott a tanuláshoz segédanyagokat.

Meglehetősen intelligens, kedves, közvetlen, figyelmes és határozott férfi benyomását keltette. Úgy tűnt, hogy ami nekem fontos, hogy meglegyen a páromban az őbenne megvan, azokkal a jellemvonásokkal bír.

 Hazugságok, a saját hibájából való tanulás teljes hiánya

Külsőre egyáltalán nem volt az esetem, de egy vidám és értelmes embernek tartottam, akire fel tudtam nézni. Kapcsolatunk elején elég sokat eljárt szórakozni, illetve többet is ivott a kelleténél, de azt ígérte, hogy ez meg fog szűnni, mert ha én vele vagyok az számára a tökéletes boldogság, bulizásokra már nincsen szüksége.  Ez nagyon hízelgően hangzott, de természetesen kíváncsi voltam, hogy be is tartja-e, így amikor nem találkoztunk hétvégén, de beszéltünk telefonon megkérdeztem, hogy mivel fogja tölteni az estét. Általában a válasz az volt, hogy TV-t fog nézni, és rám gondolni, amit el is hittem. Eleinte… Ugyanis többször észrevettem a közös kedvenc szórakozóhelyünk bulifotóit nézegetve, hogy az én párom nem csak rám gondolt péntek vagy szombat esténként, ahogyan ígérte, hanem a disco bárpultját támasztotta, amit a fotós meg is örökített. Mikor rákérdeztem, hogy volt-e bulizni, tagadta, majd mikor mutattam, hogy szerintem volt, mert le is fotózták, mondta, hogy én vagyok az oka, hogy elment, mert mindentől eltiltom.  

Féltékenység

Amikor felvetettem egy alkalommal, hogy én is elmennék kikapcsolódni a barátaimmal, mondta, hogy természetesen menjek, a kapcsolatok ápolása nagyon fontos. Ahogyan közeledett az időpont elkezdett lelkiismeret-furdalást okozni. Olyanokat mondogatott, hogy én őt nem is szeretem, biztosan meg szeretném csalni azért megyek el. A baráti találkozót végül lemondtam.

Másik fél önbizalmának teljes lerombolása

A megismerkedésünk után pár héttel életmódot váltottam. Elkezdtem tisztán étkezni és sportolni, aminek elég gyorsan látványos eredménye lett. Nagyon nem tetszett neki, mindig őrült bűntudatot keltett bennem, hogy tőle veszem el az időt, amikor futni, vagy konditerembe megyek, de a legkegyetlenebb megjegyzése az volt, hogy vékonyabban neki nem tetszem, mert olyan helyekről is lefogytam ahonnét nem kellett volna, így számára már nem vagyok nőies.

A külsőmet tekintve viszonylag elégedett voltam mindig magammal, természetesen, mint a legtöbb nő kapásból húsz dolgot fel tudnék sorolni, hogy mi nem tetszik magamon, de csúnyának sosem tartottam magamat. Ahogyan elkezdtem sportolni sokkal jobb lett a közérzetem és jobban is éreztem magam a bőrömben, amit Zsolt folyamatosan próbált lerombolni különféle megjegyzésekkel.

A megbánás hiánya

Egy lányismerősöm, - aki korábban Zsolttal az utcán látott minket együtt - egy rendezvényen kérdezte, hogy együtt vagyunk-e. Mondtam, hogy igen, erre ő megjegyezte, hogy jó, ha tudom, hogy párhuzamosan neki is udvarol. Zsoltnak elmeséltem, mire teljesen felháborodott és kikérte magának. Nagyon őszintének tűnt, elhittem neki.

Ezen eset után pár nappal történt, hogy egyik este nézett valamit a TV-ben, és kértem, hogy egy korábban ígért e-mailt továbbítson nekem. Odaültem mellé, bekapcsolta a laptopját, majd belépett az e-mail fiókjába. Láttam, hogy a beérkezett üzenetek között van egy társkereső oldalas üzenet. Kérdeztem, hogy erre mi a magyarázat. Nem szerette volna, de erősködtem, hogy nyissa meg. Egy válasz volt egy hölgytől az ő üzenetére. Kérdésemre, hogy miért regisztrált egy társkereső oldalra, először gyenge hazugsággal próbált reflektálni, majd engem okolt, hogy múltkor összevesztünk és azt ő úgy értelmezte, hogy már vége van a kapcsolatnak és én őt nem szeretem.  A legmegdöbbentőbb az volt, hogy semmiféle megbánást nem mutatott.

Agresszivitás

Zsolttal azonos volt a foglalkozásunk, így reméltem, hogy majd szakmai kérdéseket is meg tudtunk vitatni, de az első ilyen témájú diskurzusnál, amikor felülírtam az ő véleményét, iszonyatos haragra gerjedt és kikérte magának. Ahogy telt az idő rájöttem, hogy azért gondoltam a szakmájában professzionálisnak, mert szóban nagyon jól elő tudta magát adni, de az írásbeli prezentációi és az okfejtései nagyon gyengék voltak. Ha az ember a felszínnél kicsit alább ásott, komoly hiányosságokat talált, amit ő természetesen próbált palástolni.

Család

Már az elején nagyon furcsa volt nekem, hogy anyukája látatlanban különféle ajándékokat küldött nekem, amit természetesen kedves gesztusnak találtam, de nem értettem. Mikor találkoztunk élőben még kedvesebb volt és a beszélgetésből rájöttem, hogy ő objektívan látta a fia természetét, és nagyon szerette volna, hogy valaki megmaradjon mellette.

Kötődés

Ahogy telt az idő megmagyarázhatatlan kötődés alakult ki bennem Zsolt iránt, akiről már tudtam, hogy nem az, akinek gondoltam, és akinek mutatta magát. Azok a tulajdonságok, amelyek miatt megszerettem őt, a valóságban nem is léteztek, egy illúzió volt, amit ő keltett.

Lezárás

Egyre inkább éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. Kezdtem elfáradni a kapcsolatban, az önbizalmam egyre kevesebb lett, mert azt éreztette velem, hogy egy kibírhatatlan személyiség vagyok, akit csak ő visel el és ezért hálát várt. Rengeteg energiát fektettem ebbe a kapcsolatba, sokkal többet adtam, mint amit visszakaptam.

Igyekeztem mintabarátnő lenni, reggel mikor felkelt reggeli várta, ebédet csomagoltam, kitettem kivasalva a másnapi ruháját, munka után rohantam bevásárolni vacsorára. Volt takarítónője, de mondtam, hogy mondja vissza majd én takarítok. A kapcsolat elején ezekért az apróságokért nagyon hálás volt, később, ha nem főztem, mert nem volt időm, mert mondjuk túlóráztam, a fejemhez vágta, hogy ezek szerint nem szeretem már, vagy megjegyezte, hogy már nem vagyok olyan házias.

Egyre több konfliktusunk volt. Már tudtam, hogy vagy a kapcsolatnak lesz vége, vagy a lelkem megy erre rá. Tarthatatlan volt számomra már ez az állapot, megbeszélni a problémákat pedig esélytelen volt. Rögtön vádaskodásnak vette, és vagy érzelmi zsarolással próbálkozott - többnyire sikeresen, mert utána mindig megkérdőjeleztem a saját emberi értékeimet -, vagy agresszívan visszatámadt. A lelkiismeretére pedig nem lehetett hatni, mert az neki nem volt.  

Ez egy darabig ment, hogy lejjebb adtam az igényeimből, de egy idő után belefáradtam. Folyamatosan rossz kedvem volt, és zavart, hogy nem vagyok önmagam. Szerencsére egyik találkozáskor annyira túlzásba vitte az érzelmi zsarolást, hogy egy pillanat alatt átkattant bennem valami, és ezt az embert objektíven tudtam nézni. Úgy váltunk el, hogy rám vágta az ajtót, és felszólított, hogy akkor keressem, ha felnövök és befejezem a hisztit. Nem sikerült bennem már bűntudatot keltenie. Úgy döntöttem „nincs kedvem befejezni” és én nem kerestem többet. A sors iróniája, hogy ő persze igen. Még egy ideig próbálkozott, bocsánatkéréssel, ígéretekkel és a szokásos érzelmi zsarolással, de már túljutottam rajta érzelmileg.

Január elején, mint sokunknak, nekem is az egyik újévi fogadalmam az volt, hogy elkezdek rendszeresen edzőterembe járni. Idén ezt be is tartottam, mert karácsonyi ajándékként kaptam egy utalványt, amely nyolcalkalmas személyi edzést és kéthavi étrendet is tartalmazott. Az étrenden - mondanom sem kell - édesség nem szerepelt. Mivel csokifüggő vagyok, és minden nap muszáj egyet ennem, így nem tudtam maradéktalanul betartani a diétát. Március elején elhatároztam, hogy próbálom mellőzni a csokit, és helyette az étrendembe is beilleszthető cukormentes, házilag gyorsan elkészíttethető édességekkel pótolom.

Jelentem sikeresen, azóta csak diabetikus étcsokoládét vettem, azt is csak a desszertek díszítéséhez.

Az alábbiak a kedvenceim:

Banános zabpalacsinta, túró töltelékkel:

(Erre az edzőm is rábólintott, a recept tőle származik.)

Hozzávalók (2 fő részére):

- 2 db banán

- 2 db tojás

- 2 evőkanál zabpehely (darált)

Töltelék:

- fél doboz zsírszegény túró

- kevés natúr joghurt

- kevés folyékony édesítőszer

- kevés citromlé

Díszítés:

- eper

A banánt összenyomkodjuk villával, majd hozzáadjuk a tojást és a zabpelyhet. Ha nem elég sűrű, még tehetünk hozzá zabot. Egy felhevített palacsintasütőbe 7-8 cm átmérőjű tésztamasszát öntünk és kisütjük.

Azért tanácsos kisebb méretűeket sütni, mert így könnyebb lesz megfordítani.

A töltelékhez a hozzávalókat összekeverem, és a palacsintákat megtöltöm vele.

Csokis-diós süti:

Hozzávalók (12 szelethez):

- 50 dkg dió

- kevés folyékony édesítőszer

- 5 tojás

- 4 evőkanál mandulaliszt

- 2 evőkanál zsírszegény holland kakaópor

-1 teáskanál sütőpor

- diabetikus sárgabaracklekvár

Díszítés:

- diabetikus étcsokoládé, dió

A tojásokat szétválasztjuk és a fehérjéből kemény habot verünk. Hozzá adagoljuk fokozatosan a folyékony édesítőszert, majd egyesével a tojássárgákat. Utána a mandulalisztet összeverjük a sütőporral, a kakaóporral, a darált dióval, és óvatosan a masszához forgatjuk, nehogy összetörjön.

A tésztát sütőpapírral bélelt tepsibe öntjük, és betesszük a 170 fokra előmelegített sütőbe. Körülbelül 25 perc alatt megsül. Sütés után kettévágjuk és megkenjük a közepét lekvárral.

Túrókrém:

Hozzávalók:

- fél doboz zsírszegény túró

- fél doboz natúr joghurt

- kevés folyékony édesítőszer

- 4 evőkanál diabetikus sárgabaracklekvár

Díszítés:

- diabetikus étcsokoládé

A túrót összekeverjük kevés folyékony édesítőszerrel és a joghurttal. Egy pohárba rétegezzük felváltva a kikevert túrókrémet és a lekvárt.

Kakaós-kókuszos zabkása:

Hozzávalók (1 adaghoz):

- 1 csésze apró szemű zabpehely

- 1 csésze víz

- 2 evőkanál zsírszegény holland kakaópor

- 2 evőkanál kókuszreszelék

- kevés folyékony édesítőszer

Díszítéshez:

- mandula

A hozzávalókat összekeverjük és feltesszük főzni. Akkor jó, amikor már sűrű állagú. Én mandulával szoktam a zabkását díszíteni, vagy eperrel, banánnal.

Chia mag puding:

Hozzávalók:

- 2 dl mandulatej

- 2 evőkanál chia mag

- ízlés szerint folyékony édesítőszer

Díszítés:

- eper

Keverjük össze a hozzávalókat, és tegyük a hűtőbe 4-5 órára vagy egy éjszakára.

A kék farmer-fehér póló kombináció megjelenése és elterjedése a divatban szorosan összefügg a 20. századdal. Az érdekesség az egészben, - mármint a két öltözék elterjedésében -, hogy nem szimplán egy új és népszerű viseletről volt szó, amit idővel a divattervezők is felfedeztek maguknak, hanem hogy mindezek mentén szépen lekövethetjük a korszak fontos társadalmi és kulturális változásait is.

A kék farmer és fehér póló viselőjéről nemigen lehetett megállapítani, az addigi öltözékekhez képest, hogy milyen társadalmi rétegnek a tagja, milyen hivatást űz, vagy tradicionálisan milyen kultúrából jött, hiszen itt már nem egyedi tervezésű ruhákról volt szó, hanem kifejezetten tömeggyártásra szánt széles rétegek számára elérhető öltözékről.

A farmert a 19. században a cowboyok viselték, mivel masszív, nehezen elszakítható nadrágra volt szükségük. Ezt is ábrázolta a Levi’s emblémája, amin a két ellentétes irányba haladó ló nem tudja a ruhadarabot elszakítani. A fehér póló pedig az amerikai hadseregben lett rendszeresítve még az első világháború idején.

 Vegyük sorra néhány híresség példáján keresztül ezt a viseletet:

Elvis Presley, amikor az ötvenes évek második felében bevonult katonának a megszokott fehér pólót viselte, amelynek praktikuma a réteges öltözködésben volt. Azonban a fehér pólónak volt egy másik konnotációja, amely a második világháború után terjedt el, mégpedig az, hogy leginkább katonák hordták, azaz az ilyen ember megjárta a második világháborút, és ölhetett is, vagyis kemény fickó státuszt kölcsönzött a viselőjének.

Gondoljunk csak a Marlon Brando által játszott durva Stanley Kowalskira, aki szintén megjárta a háborút.

A fehér póló az ötvenes évektől a lázadás szimbóluma lett. James Dean, Jim Stark szerepében a Haragban a világgal című filmben a farmer és fehér póló kombinációját viseli. Mint ahogy Marlon Brando Johnny Strabler szerepében, a Vadban.

A filmbeli karaktereikben a közös, hogy megtestesítették a lázadó ifjúságot, akik szemben állnak a társadalmai konvenciókkal, megtagadják a szüleik világnézetét. Ők már az új generáció, akik nem szenvedték meg a háborúkat. Ruházatuk már kifejezi a számukra fontos eszmeiségeket, mint a szabadság vagy éppenséggel az értelmetlen konvenciók elleni szembenállás.

Nemrég láttam a Mindenki című filmet, ami egyszerre tetszett és juttatott eszembe olyan iskolai emlékeket, amiket szívem szerint elfelejtenék.

Forrás: METEOR FILM

„Ne menj versmondó versenyre, mert süvítő "s" betűid vannak.”

Mindig ötös voltam irodalomból, és kicsit stréber diák lévén, ha volt valamilyen plusz ötös szerzésére alkalom, én rögtön jelentkeztem. Az irodalomtanár mondta, hogy lesz valamilyen városi verseny, lehet rá jelentkezni nála, egy szabadon választott vers felmondásával. Tetszett a lehetőség, otthon meg is tanultam egyet, gyakoroltam, többször felmondtam anyukámnak. Egyik óra végén odamentem a tanárhoz és kértem, hogy had szavaljam el neki a verset, mert szeretnék nevezni a versenyre. Mondta, hogy ne mondjam, mert nekem a két metszőfogam között van egy kis rés, és így süvítő "s" betűim vannak. Teljesen ledöbbentem, és nem értettem... Egyrészt, én ezt nem vettem észre, mármint, hogy máshogyan ejtem az "s" betűket, másrészt, még ha el is megyek a versenyre és emiatt nem nyerek, az miért baj? A részvétel a fontos… szerintem.

A nyilvános megszégyenítés 

Az iskola egyik ének-zene tanárnője bejött az énekóránkra, és kérte, hogy jelentkezzen, aki szeretne járni az énekkarba. Mivel nem volt nagy tolongás, utasított mindenkit, hogy egyenként énekeljünk valamit. Az én hangommal büntetni lehet, ezért úgy döntöttem, hogy az Édes rózsám című dalt választom, mert azt még tűrhetően tudom előadni. Meglepetésemre a tanárnő mondta, hogy kedden az órák után énekkarba kell járnom. Mondtam, hogy nem szeretnék, mert akkor kosárlabdaedzésem van, és higgye el, hogy ott jobban járnak velem. Nem hitte. Eljött az első énekkari óra. Kettő dal után hangosan megjegyezte, hogy valaki nagyon félreviszi a dallamot. Belekezdtünk egy újabba, megállt mellettem, majd kiállított. Az énekkaros pályafutásom így közel tizenöt perc után le is zárult. De legalább utána járhattam kosárlabdaedzésre.

A pozitív példa

Az énekórán kívül, a testnevelés óra volt a másik gyengém, kislabdadobásból például sikerült az iskolában negatív rekordot felállítanom.

Mikor új testneveléstanárt kaptunk, Zoli bácsit, kitalálta, hogy rendez az évfolyamon belül egy magasugró versenyt. A tanárok szerintem azt nézik, hogy mit nem tudsz, így meglepett Zoli bácsi hozzáállása, mert úgy jött oda hozzám, hogy magas vagyok, ezért higgyem el, menni fog. Ahogy elkezdtek a lányok magasugrani, és már csak én maradtam, folyamatos biztatott és kiabált, hogy meg tudom csinálni és állította egyre magasabbra. Lelkesedése átragadt rám is, és otthon a partvissal gyakoroltam az iskolai házi versenyre. Az ellenfél "B" osztályban sikerült „megvernem” mindenkit és én nyertem. Közelgett a karácsony, és Zoli bácsi a téli szünet előtti órán mindenkinek adott egy szaloncukrot. Én kettőt kaptam, mert mondta, hogy a verseny miatt megérdemlem. Azóta sem találkoztam ilyen tanárral.

A Mindenki zárójelenete sajnos egy fikció. A tanulmányaim során sosem tapasztaltam egy-egy tanár igazságtalansága elleni összefogást és lázadást. Sőt, ha a pedagógus nyilvánosan megszégyenített valakit, általában hangos röhögés kísérte, amit ő elégedetten nyugtázott. A gyerekek általában nem mernek kollektívan fellázadni. Hanem csendben szenvednek és őrlődnek.

A flow életérzés egy cselekvésben való teljes feloldódás képessége, egy kellemes érzés, ami olyan intenzív, mintha megszűnnél létezni azokban a percekben. Nem gondolsz a gondjaira, vagy arra, hogy éhes, vagy szomjas vagy, hanem átéled az adott tevékenységet.

Prof. Dr. Csíkszentmihályi Mihály így fogalmaz: "A legfontosabb feladat, hogy legyen előttünk egy konkrét cél. A kihívás sem lehet túl magas, de túl alacsony se, mindig optimális szintre helyezzük. A megfelelő mérték révén lehet a legjobban teljesíteni, és ehhez viszonyíthatjuk a képességünket. Ez azért fontos, mert az eredmény befolyásolja a hogylétünket: ha jól teljesítünk, jól érezzük magunkat, és boldogok vagyunk; ha pedig nem tudunk teljesíteni, rossz hangulatunk lesz, a kudarcsorozat pedig depressziót okoz. A tevékenység közben nem tapasztalunk boldogságérzetet, ahhoz túl erősen koncentrálunk, de utólag létrejön az önmegerősítés, a kiteljesedés és az elégedettség érzése. A flow-csatornába akkor kerülnek az emberek, ha azt csinálják, amit igazán szeretnek. Zongorázni, festeni, a legjobb barátnak, férjnek, apának lenni, vagy dolgozni, ha a munka flow-élményt jelent. Akiknek gyakran van ilyen élményük, azoknak az életminőségük is jobb" (https://munkahet.hu/hirek/magazin/csikszentmihalyi-mihaly-a-pozitiv-pszichologia-professzora-es-a-flow)

Az a pont, vagy pillanat maga a jelen, amikor és ahol te éppen benne vagy valamilyen helyzetben. A pillanat megélése pedig maga a flow, ami egyfajta koncentrált, eksztatikus állapot. Ha megéled a pillanatot, akkor sem a múlt, sem a jövő nem nehezedik a válladra. Amennyiben pedig mindez a mindennapjad részévé válik, az jó. Természetesen ez nem egyszerű, például, ha végigtekintünk a történelmen, nem találunk olyan korszakot, amikor az embereknek a gondolatait ne térítették volna el a problémák. Így a többség nem tudja megélni a hétköznapokat stresszmentesen.

Úgy érzem, hogy ha át is éljük a pillanatot, az egy fragmentált dolog, amiből még ha van is pár az életünkben, aligha fog összeállni egy teljessé.

A flow életérzést életünk bármely területén megélhetjük, mert nem a tartalomtól függ, hanem a tevékenység minőségétől. Ami teljesen el tudja terelni a gondolataimat és boldogsággal tölt el, az a festés, illetve a futás. Az, hogy merre futok, igazából lényegtelen, ha hazautazom és otthon a réten, vagy mondjuk a Margitszigeten, mindegy, mert egyaránt kikapcsol. Talán még a festés és futás mellett, a vízparton pihenés az, amikor fel tudok oldódni, és ahogyan érzem, hogy eggyé válok a természettel, megnyugszom.

Próbáljad meg te is megtalálni a flow életérzést, hiszen ezekben a stresszes hétköznapokban igenis kellenek olyan pillanatok, amik kizökkentenek, boldogsággal töltenek el. A boldogság pedig egy határozottan jó dolog.

Már többször hallottam erről a kommunikációs módszerről, terveztem, hogy részt veszek egy ilyen tréningen, de idáig még nem sikerült, úgyhogy igen megörültem, amikor egy kedves pszichoanalitikus ismerősöm küldött egy összefoglalót a viselkedéstípusokról. Az eredmény kevésbé volt örömteli, mert rájöttem, hogy az esetek többségében passzívan viselkedem, és a családommal szemben néha agresszívan lépek fel. Úgy döntöttem, hogy megpróbálok asszertívan kommunikálni, mert mind a magánéletben, mind pedig a munkában igen hasznos és eredményes lehet. Azóta is gyakorlom, és szerintem jó úton haladok.

Na, de nézzük is, hogy miről van szó:

Az asszertív viselkedéstípus lényegében egy arany középút, a passzív/alárendelődő és az agresszív között.

Az asszertív kommunikáció során, az egyén úgy képes érvényesíteni a céljait, hogy környezetével összhangban együttműködve cselekszik, azzal másokat nem sért. Nem célja, hogy mindig mindenáron nyerjen, kompromisszumképes, el tudja azt is fogadni, ha le kell mondania valamiről.

 Az önérvényesítés módja maga az asszertív üzenet:

- a saját vélemény nyílt, szorongásmentes kinyilvánítása,

- a megváltoztatandó viselkedésnek az ítélet megfogalmazása nélküli közlése,

- az érzelmek őszinte kinyilvánítása,

- a másik viselkedése következtében az egyénre gyakorolt, konkrét és megfogható hatás tisztázása.

 Összegezve, az asszertív kommunikáció segít abban, hogy megtarthassad az önbecsülésedet, hogy elérjed a célodat, mindamellett pedig megvédhessed a jogaidat és magánszférádat anélkül, hogy más embereket kihasználnál, vagy fölöttük uralkodnál.

 Az asszertivitást én a munkahelyen alkalmazom a legtöbbször. Nemrég például kaptam egy feladatot, amire a főnököm egy nagyon rövid határidőt adott, arra hivatkozva, hogy egy másik kolléganő is annyi idő alatt végzett vele. Ezzel nem értettem egyet, odamentem hozzá és kértem, hogy a kapott feladat végrehajtására biztosítson hosszabb időt. Elmondtam, hogy ez egy sokkal bonyolultabb ügy, mint amit anno a kolléga kapott, felvázoltam a konkrét nehézségeket, és jeleztem, hogy ahhoz, hogy olyan munkát adjak ki a kezemből, ami kellően precíz és alapos, plusz kettő nap szükséges. A főnököm a kérésemet elfogadta.

 A munkahelyi példánál maradva, az asszertív kommunikációt ott is alkalmazhatod, hiszen segít abban, hogy mint munkavállaló, ki tudj állni a jogaidért és ki tudjad fejezni az igényeidet. Fontos, hogy mint dolgozó, a feladataidat és a szerepedet tudatosítani tudjad a munkában, különösen, hogy a vezetővel való viszonyodat ne úgy nézzed, mintha alárendelt pozícióban lennél, hanem az együttműködés és a kölcsönös előnyök alapján kezeljed, hiszen úgy is el lehet ismerni a vezető irányító szerepét.