Nemrég láttam a Mindenki című filmet, ami egyszerre tetszett és juttatott eszembe olyan iskolai emlékeket, amiket szívem szerint elfelejtenék.

Forrás: METEOR FILM

„Ne menj versmondó versenyre, mert süvítő "s" betűid vannak.”

Mindig ötös voltam irodalomból, és kicsit stréber diák lévén, ha volt valamilyen plusz ötös szerzésére alkalom, én rögtön jelentkeztem. Az irodalomtanár mondta, hogy lesz valamilyen városi verseny, lehet rá jelentkezni nála, egy szabadon választott vers felmondásával. Tetszett a lehetőség, otthon meg is tanultam egyet, gyakoroltam, többször felmondtam anyukámnak. Egyik óra végén odamentem a tanárhoz és kértem, hogy had szavaljam el neki a verset, mert szeretnék nevezni a versenyre. Mondta, hogy ne mondjam, mert nekem a két metszőfogam között van egy kis rés, és így süvítő "s" betűim vannak. Teljesen ledöbbentem, és nem értettem... Egyrészt, én ezt nem vettem észre, mármint, hogy máshogyan ejtem az "s" betűket, másrészt, még ha el is megyek a versenyre és emiatt nem nyerek, az miért baj? A részvétel a fontos… szerintem.

A nyilvános megszégyenítés 

Az iskola egyik ének-zene tanárnője bejött az énekóránkra, és kérte, hogy jelentkezzen, aki szeretne járni az énekkarba. Mivel nem volt nagy tolongás, utasított mindenkit, hogy egyenként énekeljünk valamit. Az én hangommal büntetni lehet, ezért úgy döntöttem, hogy az Édes rózsám című dalt választom, mert azt még tűrhetően tudom előadni. Meglepetésemre a tanárnő mondta, hogy kedden az órák után énekkarba kell járnom. Mondtam, hogy nem szeretnék, mert akkor kosárlabdaedzésem van, és higgye el, hogy ott jobban járnak velem. Nem hitte. Eljött az első énekkari óra. Kettő dal után hangosan megjegyezte, hogy valaki nagyon félreviszi a dallamot. Belekezdtünk egy újabba, megállt mellettem, majd kiállított. Az énekkaros pályafutásom így közel tizenöt perc után le is zárult. De legalább utána járhattam kosárlabdaedzésre.

A pozitív példa

Az énekórán kívül, a testnevelés óra volt a másik gyengém, kislabdadobásból például sikerült az iskolában negatív rekordot felállítanom.

Mikor új testneveléstanárt kaptunk, Zoli bácsit, kitalálta, hogy rendez az évfolyamon belül egy magasugró versenyt. A tanárok szerintem azt nézik, hogy mit nem tudsz, így meglepett Zoli bácsi hozzáállása, mert úgy jött oda hozzám, hogy magas vagyok, ezért higgyem el, menni fog. Ahogy elkezdtek a lányok magasugrani, és már csak én maradtam, folyamatos biztatott és kiabált, hogy meg tudom csinálni és állította egyre magasabbra. Lelkesedése átragadt rám is, és otthon a partvissal gyakoroltam az iskolai házi versenyre. Az ellenfél "B" osztályban sikerült „megvernem” mindenkit és én nyertem. Közelgett a karácsony, és Zoli bácsi a téli szünet előtti órán mindenkinek adott egy szaloncukrot. Én kettőt kaptam, mert mondta, hogy a verseny miatt megérdemlem. Azóta sem találkoztam ilyen tanárral.

A Mindenki zárójelenete sajnos egy fikció. A tanulmányaim során sosem tapasztaltam egy-egy tanár igazságtalansága elleni összefogást és lázadást. Sőt, ha a pedagógus nyilvánosan megszégyenített valakit, általában hangos röhögés kísérte, amit ő elégedetten nyugtázott. A gyerekek általában nem mernek kollektívan fellázadni. Hanem csendben szenvednek és őrlődnek.