Felfekszem a műtőasztalra, hagyom, hogy beszíjazzák a kezem-lábam. A fejem felett lévő lámpa kisüti a szemem. Éreztem magamat már komfortosabban is. Na jó, őszinte leszek magammal, félek. Sőt, úgy érzem magam, mint egy horrorfilmben. Folyik a könnyem. Várom, hogy felém tegyék az altatómaszkot és elsötétedjen minden.

Arra kelek, hogy szólongatnak és tolnak fel a kórházi szobámba. Feltesznek az ágyra.

Úgy öt perc múlva jön be az orvosom. Jól van? Persze, jól vagyok, én ne lennék jól?!

Ennek nagyon örül, csak pihenjek, négy óra múlva már jöhetnek értem.

Érzem, hogy megint elered a könnyem. Én egyedül megyek haza…

Egyedül…

Hiányzol. Mindent érzek… zavart, haragot, szomorúságot, de legfőképpen hiányt, és űrt.

Nem írsz. Nem írok.

Várom, hogy az idő jótékonyan megoldjon mindent. Megbocsássak, begyógyuljon a lelkem, felejtsek.

De még fáj… tehetetlenséget érzek, dühöt és haragot. És hogy hiányzol.

Várom, hogy hívj, hogy megkérdezd, hogy hogy vagyok. De nem hívsz.

Várom, hogy elmúljon az érzéstelenítő hatása és a fizikai fájdalom elnyomja a lelkem fájdalmát. De nem nyomja…