Elöljáróban elmondanám, hogy egyik nagymamámat leszámítva, a családom minden tagja alacsony termetű, és vékony alkatú, így gyerekkoromban folyamatosan azt hallgattam, hogy kire ütött ez a lány, hogy ilyen magas? Gimis koromtól ezt a kérdést kiegészítették azzal a megjegyzéssel is, hogy nem édesanyád alkatát örökölted (aki negyven-egynéhány kilogramm). Felesleges volt ez az információ, volt tükör otthon, bele is szoktam sűrűn nézni, láttam, hogy magas vagyok és erős alkatú.

Harmadik évfolyamos gimnazista voltam, amikor elhívott egy fiú randizni, és beültünk egy - akkor igen felkapott - zenés pubba. Beszélgetés közben említette, hogy mennyire hasonlítok a volt barátnőjére. Pár órával később szólt, hogy nézzem, ott van a korábban említett volt barátnő, és rámutatott egy szőke hajú, alacsony, molett lányra. Kérdeztem tőle, hogy miben hasonlítok rá, szerintem nem egyezik a külsőnk, én magas vagyok és barna hajú. Mondta, hogy de, hasonlítunk alkatra. Az volt az első és egyben utolsó randink, mert nagyon megbántott. Viszont sikerült ennek hatására tíz kilótól megszabadulnom, és a súlyomat egy évig tartottam is.

Egyetem alatt és után megint visszajöttek a kilók, mert nem étkeztem egészségesen, és nem is sportoltam semmit.

Pár éve barátnőmmel úgy döntöttünk, hogy elmegyünk egy fesztiválra. Nagyon készültünk rá, vettem erre az alkalomra új ruhákat (egy farmer rövidnadrágot egy olyan trikóval, ami a köldökömig ér), fodrász behullámosította a hajamat, én pedig szépen kisminkeltem magam. Ahogyan mentünk a fesztivál helyszínére, az út szélén is bandáztak fiatalok, és amint egy társaság mellett elhaladtunk, hallom, hogy egy fiú odaszól nekem, hogy miért veszek fel olyan felsőt, amiből kivan a hasam, ha nincs is szép hasam. Mikor hátrafordultam, hogy megválaszoljam a kérdését, láttam, hogy a fiú fején egy fél dinnye van...

Azt nem mondom, hogy tönkrevágta az estémet a kérdése, de nem esett jól.

Következő héten bejelentkeztem személyi edzőhöz, illetve elkezdtem futni, és az étkezésemet is megreformáltam. Nikinek, az akkori edzőmnek mondtam, hogy az a cél, hogy a következő évben ugyanabban a felsőben már ne kapjak kritikát. Sikerült megint tíz kilót leadnom, és Niki rábólintott, hogy nyugodtan felvehetem.

Visszatérve a fesztiválos fiúra, én nagyon nem tudok azonosulni az ilyen emberekkel. Nem értem, hogy ettől neki miért jobb? Megalázzák ezzel a másikat és borzasztóan lerombolják az önbizalmát.

Mindennek oka van, valószínű ez azért történt, hogy áttérjek egy egészségesebb életmódra, sportoljak. Ami az érdekes, hogy mikor nőiesebb alkatú voltam, a férfiak részéről sokkal több pozitív visszajelzést kaptam, pedig azt hittem, hogy nekik a vékony, izmosabb lányok jobban tetszenek. Jelenleg egy férfi edzőm van, aki pont párt keres, és mesélte, hogy ő kimondottan a nőies alakú lányokat favorizálja, a sportosakat nem.

Úgyhogy, ízlések és pofonok, nehéz mindenkinek megfelelni - hogy ezekkel a közhellyel éljek -, de természetesen nem is az a cél, hanem az, hogy én jól érezzem magam a bőrömben.

Azt ki lehet jelenteni, hogy új barátság kialakításához mindenféleképpen egy új élethelyzet szükséges. Esetemben ez egy munkalehetőség okán történő, más városba költözést jelentett. Egy szükséges munkahelyváltás mindig jó alkalom arra, hogy a kollégák személyében olyan embereket ismerjünk meg, akikkel kialakulhat akár barátság is.

Ha az ember talál egy új hobbit, elkezd egy tanfolyamra járni, sportolni stb. aminek kapcsán egy más közösségbe kerül be, a közös érdeklődési kör egy jó alapot ad a barátságok kialakításához. Olyan embereket ismerve meg, akik hasonló szituációban vannak, mint mi, és hasonló kihívásokkal küzdenek, az élményeinket, tapasztalatainkat megosztva, könnyen szövődhetnek akár új kapcsolatok.

Két éve úgy költöztem a fővárosba, hogy egy kezemen meg tudtam számolni, hogy hány olyan ismerősöm van, akikkel el tudtam volna tölteni a szabadidőmet, ezért úgy döntöttem, hogy elkezdek valamit sportolni. Interneten pont olvastam, hogy hirdetnek nőknek a Margitszigeten közös futást egy kora esti időpontban, úgyhogy elkezdtem futni járni. Ahogyan egyre több ismerősöm lett a futás miatt, elhívtak crossfit edzésekre is, majd cross trainingre. Az utóbbi lett a legnagyobb szerelem, mert egy nagyon szuper kis csapatba kerültem be, és nem csak a sport szeretete, hanem a többiek társasága miatt is járunk az edzésekre.

Visszatérve általában a baráti kapcsolatokra, bevallom, én időről időre újradefiniálom őket, vizsgálva, hogy hosszú távon megtérül-e a befektetett energia, hozzáad-e valamit a személyiségemhez, avagy csak kiveszi belőlem az energiát.

Véleményem szerint, az új barátság kialakítása felnőttkorban mindenféleképpen több energiabefektetést igényel, hiszen ilyenkor, aki már családos, nála az élvez prioritást, illetve a karrier építése, az egzisztencia fenntartása, a régi barátságok ápolása is időigényes. Ahogyan bővülnek a kötelezettségeink, úgy egyre kevesebb a szabadidőnk, és a kapcsolatok ápolása háttérbe szorul. Egy új kapcsolat kialakítása és fenntartása sokkal több ráfordítást igényel, mint a régi, de érdemes rá áldozni, hiszen megtérül.

A tinderen ismerkedős időszakom viszonylag rövid ideig, 3-4 hónapig tartott, és happy enddel végződött. Eléggé szelektáltam a képek alapján, aki például félmeztelen képet tett fel magáról, csücsörítős selfiet (igen, ilyen is volt), jó kocsival menőzős fotót, vagy olyan képet, amin lánnyal van együtt, kapásból balra húztam. Nem tudom, hogy a komolyabb szűrő miatt, de szerencsére 90%-ban olyanok írtak, akik tényleg rendes kapcsolatot szerettek volna.

Az emlékezetesebb randijaim az alábbiak voltak:

1. A komplexusos

Külsőre nem fogott meg a képei alapján, de annyira kedvesen és viccesen írt, hogy úgy döntöttem találkozom vele. A beszélgetést valahogy mindig arra terelte, hogy ő mennyire balszerencsés, mennyire nem néz ki jól, hogy őt átvágták eddig a lányok, és ezek okán milyen szomorú. Egy nagyon komplexusos fiút ismertem meg a személyében. Bevallom ez nem volt szimpatikus, mert jómagam sem vagyok mindig elég magabiztos, ezért szerencsésebb, ha egy életvidám, optimista személy a párom, nem pedig egy szintén önbizalom-hiányos, mert csak lehúznánk egymást. Amúgy nagyon kedves volt, ahogy elváltunk már írta az smst, hogy másnap menjünk el állatkertbe, moziba, majd este vacsizni. Programom volt, ezért nem válaszoltam neki rögtön, így írt még kettő üzenetet, hogy miért nem válaszolok. Végül írtam neki, hogy inkább engedjük el ezt a történetet.

2. A budai úrifiú

Egy udvarias, kimért, választékosan beszélő fiú volt a következő randi partnerem. Jó idő volt, ezért felmentünk a várba. Sokáig sétálgattunk, jól éreztem magam. Végig kicsit furcsán nézett, amit nem tudtam mire vélni. Mikor hazaértem belenéztem a tükörbe… rózsaszín rúzst tettem fel és rá szájfényt… nos, a szájfénybe bele volt ragadva egy nagy muslica. Azért szólhatott volna.

3. A sznob

A találkozóra elegáns ruhában érkeztem, mert munkából rögtön a megbeszélt helyszínre mentem. Kiültünk egy étterem terasz részére, és beszélgettünk. Pontosabban inkább ő mesélt. Hogy milyen szép nagy lakása van, nyáron mennyire szeret jachtozni. Természetesen a családjának van is egy, illetve ha megittuk az italunkat megmutatja milyen nagy motorral jött. Megkérdezte, hogy ugye mindig ilyen csinosan, elegánsan szoktam-e felöltözni? Mondtam, hogy nem, a munkám megköveteli a business formalt, de szabadidőmben szívesen hordok akár farmert trikóval is. Teljesen ledöbbent. Innentől már kölcsönös lett az unszimpátia és gyorsan elköszöntünk.

4. Az ivós

Vele igazából a randiig sem jutottunk el, mert ahányszor írt, mindig inni hívott, mármint alkoholt. Javasoltam, hogy üljünk be inkább egy kávézóba, de mindenképpen bárba szeretett volna menni és nem kávét, hanem töményet fogyasztani. Szerintem ivótársat keresett, nem pedig barátnőt.

5. A befutó

Azt beszéltük meg, hogy elmegyünk a Velencei-tóhoz sétálgatni, mert jó időt mondtak aznapra. Így is történt, lementünk a strand részre, de időközben nagyon meleg lett, egyedül mi voltunk azok, akik nem fürdőruhában voltak. Utólag megbeszéltük, hogy én azzal kínlódtam, hogy magassarkúban kecsesen tudjak egyensúlyozni a homokban, neki pedig az új cipője feltörte a lábát és próbált nem sántítva menni. Rólam folyt le a smink, ő pedig átizzadta az ingét. Végül hagytuk a strandot és kerestünk egy árnyékos parkot, ahol le tudtunk ülni beszélgetni. Vicces, intelligens, udvarias fiút ismertem meg a személyében, aki a kezdeti udvarlós időszakban még romantikusnak is tűnt. Utólag kiderült, hogy nem egy szentimentális alkat (amivel nincsen gond), és az elején próbált csak úgy tenni, mintha az lenne, hogy lenyűgözzön, ami sikerült is, mert ő a jelenlegi párom.

Bevallom ezt a kérdést mostanában többször feltettem magamnak. Hét éve dolgozom, és a jelenlegi már a negyedik munkahelyem. Itt már hosszú távon terveztem, de sajnos nem érzem jól magam, ezért megint újat keresek. Elkezdtem önkritikát gyakorolni, hogy biztos velem van a probléma, és én tehetek arról, hogy egyik sem felelt meg, ezért úgy döntöttem, hogy pszichoanalitikus segítségét veszem igénybe, akivel objektíven kielemeztük az eddigi munkahelyeimet.

1. A szakmailag jó, de megszakadós munkahely

Lényegében ez volt az első szakmába vágó munkahelyem, ahol közel kettő évet töltöttem. Minden nap egy-egy óra ment el utazással, és minimum tizenkét órát dolgoztam. A fizetés nem volt túl jó, viszont nagyon sokat tanultam. Felmondásom előtti utolsó három hónapban reggeltől estig (volt, hogy éjfélig) dolgoztam egy előre beígért plusz összegért, aminek végül a felét kaptam meg. Erre az időszakomra a magánéletem ráment, úgyhogy csak szakmailag érte meg.

2. A szakmailag jó munkahely kiabálós főnökkel

A második munkahelyemen töltöttem el eddig a leghosszabb időt. Relatíve hasonló feladatokat láttam el, mint előtte, kicsit magasabb fizetésért. A kollégák nagyon kedvesek voltak, és az új munkahely negyedórára volt csak a lakásomtól. Az egyetlen negatívum a közvetlen főnököm természete volt, aki magas pozíciót töltött be, és nem tudta kezelni az ezzel járó nyomást. A feszültségét általában egy-egy kollégán vezette le, kiabálás formájában. Az osztályon minden héten valaki sírdogált miatta. Olyanok miatt kaptunk mondjuk leszúrást, azaz konkrétan én, hogy valamit miért nem tűztem össze a gémkapcsozás helyett (a tűzőgépet elvitte és az ő irodájában volt, amiről nem tudtunk). Egy év elteltével elkezdtek fogyatkozni a kollégák, mert már nem bírták az állandó feszültséget. A főnökömnek amúgy voltak jó pillanatai, tudtam, hogy szakmailag elégedett velem, kedvel, megbízik bennem, de amikor az irodatársaim is felmondtak, és többször lettem én a kirohanásainak az elszenvedője, felmondtam.

3. A nyugalmas, jól fizető, de szakmai fejlődésre korlátozottan lehetőséget adó munkahely

Itt lényegében back office munkát végeztem, az addigi legmagasabb fizetésem duplájáért. A társaság, vezetőség jó volt, de egy év után nem éreztem kihívást a munkában és monotonná vált. Nagy dilemma volt, hogy váltsak-e. Feladjam-e a biztosat a bizonytalanért? Feladtam.

4. Jól hangzó pozíció, professzionális környezet, jó fizetés, borzasztó kollégákkal

Nem érte meg. Olyannyira, hogy amennyivel jobban keresek, azt elköltöm pszichoanalitikusra. Amit a főnököm ígért, hogy itt egy családias környezetben fogok dolgozni, az nem igaz. A főnököm egyáltalán nem szeret a beosztottakkal kommunikálni, így vele semmilyen kapcsolatom nincsen. A kollégáim, akiknek a nagy része nő, úgy fúrják a másikat, ahogyan tudják, ezzel borzasztó feszültséget és hangulatot teremtve. Ezt elég sikeresen teszik, pár hete két ember kirúgását elérték.

Szóval ismételten váltani fogok. Voltam már pár interjún, ahol őszintén elmondtam kérdésre az okokat, hogy miért váltottam már többször. Az a tapasztalatom, hogy ha az ember diplomatikusan fogalmazza meg a kritikáit, akkor azt nem értékelik negatívumként. Olvastam pár, a munkahelyváltással kapcsolatos cikket, tanulmányt, amiből az derült ki, hogy a korosztályom körében kezd általánossá válni a sűrűbb, 2-3 évenkénti váltás, hiszen magasabb fizetési kategóriát is gyakran így lehet elérni.

Optimista vagyok, hiszem, hogy találni fogok olyan munkahelyet, ami tökéletes lesz számomra szakmai fejlődés és közösség szempontjából is. Ahova nem rosszkedvűen járok be, hanem vidáman, motiváltan. Ahol a munkát nem egy szükséges rosszként élem meg, hanem élvezem is.

Hogy őszinte legyek engem nem viselt meg mikor betöltöttem a harmincat. A huszonkilencedik inkább. Akkor költöztem a fővárosba, lakást, párkapcsolatot, mindent hátrahagyva új életet kezdeni. Úgyhogy a harmincadik szülinapom inkább megnyugvás volt. Túl vagyunk rajta. Míg a korombeliek már az első, vagy a második gyerekről posztolnak a facebookon, én harminc évesen annak örülök, hogy kifogtam egy jó albit a belvárosban nem horror áron, rátaláltam egy jó alkalmazásra amivel nem veszek el Pesten, illetve Tinderen megismertem egy normális pasit, legalábbis eddig annak tűnik.

Mivel én rákészülős, tervezős típus vagyok, szülinapom előtt megvettem az első - rögtön kétfajta - ránctalanítóimat, hogy a bőröm felkészült legyen, csatlakoztam egy futóklubbhoz, mert állítólag az anyagcsere sem olyan harminc után, mint huszonévesen, illetve megnéztem többször a Jóbarátok idevágó részeit, különösen mikor Rachel lesz harminc éves. Szerencsére ő sem tartott ott, sem szakmailag, sem magánéletileg ahol szeretett volna, úgyhogy ez a kis lelkemnek jót tett… hogy nem vagyok egyedül.

Nagyon nehéz szülői támogatás és kialakult kapcsolati háló nélkül harminc éves korra normális egzisztenciát teremteni. Férjhez menni és gyereket szülni meg pláne. A családom részéről már érzem a nyomást, hogy nagyon örülnének, ha már unokázhatnának. Anyukám visszafogottabb, de nagymamám már a második ajándékot veszi a leendő dédunokájának. Eddig kapott a még nem létező gyerekem egy sárga csibét, amit be lehet dugni a konnektorba és világít, illetve az óvodába egy törülközőt.

A tervem most az, hogy harmincöt évesen fogok szülni. Ez azt jelenti, hogy harminchárom évesen kellene, hogy legkésőbb elvegyenek, harminckét évesen, pedig hogy megkérjék a kezem. Szóval további ismerkedésre már nem nagyon van időm.

Volt kollégám, aki jóval harminc felett van, mondta, hogy ő pont azért nem randizik harmincas korosztállyal, csak huszonévesekkel, mert az előbbiek be vannak pánikolva és férjet keresnek. Hát köszönöm szépen, a kérdésem a következő, hogyan lehet nem bepánikolni, ha a közösségi média nyomja ránk nőkre az elvárásokat… Most akkor harminc felett randizni úgy kellene, hogy nem érezteted, hogy komoly kapcsolatot szeretnél, hogy ne riasszad el a másikat? Nehéz…

Ami szerintem pozitívum a harminc feletti ismerkedésben, hogy ilyenkor az ember már tudja, hogy kit nem szeretne. Milyen típusú férfi az, akivel nem tud együtt lenni, így nagyobb is az esélye elkerülni a válást. Továbbá az ember erre a korára már megerősödik, tudja nagyjából mit szeretne elérni, céljai vannak, magabiztosabb, kialakult életritmusa van. Így a párválasztása is tudatosabb.

Mondják, hogy mindenki annyi idős amennyinek érzi magát. Én sajnos nem érzem magamat kevesebbnek - mondjuk többen mondják, hogy nem nézek ki ennyinek, de lehet csak udvariasak szeretnének lenni - de nem is mennék vissza az időben. Most jó.